Csihuhu-csihuhu! – mint a vonat a síneken, zakatol a vén kórházi ágy az ultrahangos rendelő felé, benne idős néni bámulja a plafont a bolyhos bordó pokróc alatt. „Kérjük, a rendelést kopogtatással ne zavarják!” – ácsorognak illedelmesen a betűk az ajtóra ragaszott, megviselt papírdarabon. De aki ismeri a belső kódot, kopoghat. Vánszorog az idő a tömött rendelőben, lapos pislogások jelzik kacska útjait, ahogy szemhéjak dombjain masíroz fel-alá, itt-ott bordázott lábnyomokat hagy, meggyötöri kicsit az arcokat. Semmi baj, az ásítás majd kisimítja, amit összegyűrt. Máshol megpihen, megtelepszik, kicsit mintha meg is állna. Most a néninél tanyázik, biztosan tudom: lomha dallamként kúszik a levegőben a halk szuszogás és az ördöglakattal bezárt szemhéjakat a sárgafényű neon sem tudja kinyitni. Állok a rozsdás kerékű ággyal szemben, bámulom a pokróc alól kikacsintó, ismerős ágynemű megkopott védjegyeit és arra gondolok, ez a néni valakinek az édesanyja. A nagymamája vagy a testvére, valakinek tán a felesége, másnak a jószomszédja. Nekem csak egy idegen. Mégis összeköt minket a milliószor mosott klinikai huzat furcsán komfortos ölelése, ami többet látott már, mint amennyibe az ember bele merne gondolni: kórházi koszt maradékát, kicsordult vért és könnycseppeket, lázálmok forró verítékét, és némelyektől a visszafordíthatatlant nyelte el - az utolsó lélegzetet.
Bukfencet hánynak a fejemben a hömpölygő gondolatok,
hemperegnek egymással, ahogy a nénit takaró kórházi takaró kavarog majd a
mosógép dobjában sokadmagával. A fertőtlenítő fullasztó habjában megtisztul, az
emlékeket megkopva hordozza tovább, de a szakadásokat hősiesen viseli, elérett
anyaga alatt szerényen nyugszik minden öreg, bolyhos takaró.
Csissz-csossz, csoszog egy bácsi papucsa a színes kövön, ő is
idevár. Osztályról jött, mert aki „csuszkában” és köntösben van, nem érkezhet
máshonnan. Kék a köntös, mély, sötét, magával hozza szappan és a kórházi
reggeli bukéját és eszembe jutnak a „bentfekvős” korareggelek. Ahogy a tavaszi
szellő virágillatot sodor maga előtt és az édes buké hirtelen szúrós fertőtlenítő
felhőbe ütközik, de a nővérek erőn felül ajándékoznak a lemorzsolódó
mosolyukból már hajnal 5-kor is.
49. Ennyi éve jár ide egy bácsi, erre kapom fel a fejem. Az több,
mint egy emberöltő. Az majdnem egy fél évszázad. Az kétszer annyi, mint én
most. Hátra fordulva ül a széken és történeteket mesél másoknak arról, amikor
fiatal volt és katona, meg hogy a zsíroskenyér, na, az igazán finom. Lassúakat
pislogok és közben felgyorsul az idő, minden szemhunyással egyre kevesebben
vagyunk a rendelőben, végül a csak a bácsi marad a feleségével és kicsit
hátrébb én. És nem tudok másra gondolni, csak a zsíros kenyérre.
Kevesen lézengenek már a kórházi folyosókon, automatás kávét
isznak. Finomnak mondjuk nem finom, de jólesik – mondja egy hölgy az
anyukájának, aki szótlanul bólogat, egy nehéz nap kétségeit és egy élet
fáradtságát leheli a pici papírpohárba, aztán összekarolva hazaindulnak ők is.
Ma is - mint megannyiszor már -, majdnem utolsóként távozok
innen, mint egy megfáradt első bálozó, csak ezt a keringőt kissé fals zenére kell járni és számtalanszor keserédes
és izzasztó, mint egy aknakereső, és a báli ruhám néha habkönnyű, máskor meg
ólomnehéz, a megviselt anyagba beleszövődött minden emlék, amit innen mindenhová viszek
magammal. Ha nem néznék néha tükörbe, még azt hinném, kórházi ágyneműből
varrták.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése