ÉLETMORZSÁK V. - ÖT

Rálépek egy gesztenyehéjra és az beleragad a cipőtalpamba. Áll itt egy vén pad. Leülök a fa alá, amiről a „támadóm” leesett és kihúzom a tüskegúnyát a lábbeli talpából. Alig marad nyoma. Már nem is látszik. Nem tudja senki, hogy az elasztikus anyagba nemrég éles kardocskák vájtak utat maguknak. A felszínen minden rendben. Megszámolom: öt tüskéje van a héjszeletnek. Forgatom a kezemben. Öt – mondom ki hangosan és lassan, mint egy óvodás, aki még most ismerkedik a számokkal és nem tudja pontosan, mit jelent az, hogy "öt". Hogy az pont annyi, hogy egy kezeden megvan, hogy minden ujjra jut egy év és vice versa. Hogy az fél évtized. Hogy ez egy mértékegység és hogy mennyi mindent mérünk benne; hogy hány „csak még öt percet” hagyja el a szájunkat vagy hány „öt perc és ott vagyok”-ot ígérünk oda, abban bízva, hogy ezúttal nem késünk el. Kár lenne, ha megint lemaradnánk.

Varázslatos évszak van, sütőtökös, almás-fahéjas, mézízű, lassított nyújtózás minden délután és még meleg a napfény, de már hűvösen szalad a szél. Ilyenkor már báli ruhában tetszelegnek a falevelek, sorra öltik magukra szebbnél szebb gúnyáikat, hogy abban haldokoljanak. A napsárgától a rozsdán át egészen a vörösig minden árnyalattal megkínálja a szemet a lombpaletta. Öt – mondom megint, a kis héjdarabkát forgatva az ujjaim közt. Ennyi éve, egy ilyen napon, mozdulatlanul ütem egy fehér műanyag széken egy SZTK rendelőben és amíg hallgattam, hogyan kezdenek el rendelkezni mások az életem és a halálom felett, valami óriás megfogta a kis hógömb-világomat és csak rázta és rázta. Ez a rázás olyan jól sikerült, hogy még most sem esett le minden részletem erre a folyton változó, futóhomokos talajra. Mint egy határozottan hulló falevelet, ami még nem ért földet, úgy ringat a zuhanás. Ez komfort?

Öt nap múlva lesz öt éve, hogy leültettek egy műanyag székre egy rendelőben. Aztán egy másikban egy másikra. Egy következőben egy harmadikra, és így indult el a székfoglalóm az életemért. És még tart a játék, csak már lassú, lomha. Szerencse, hogy székfoglalóban mindig jó voltam. Harangozni kezdenek a távolban. Bimm…bamm…  –  és visszadöccenek a jelenbe. Nagy koppanással érnek földet köröttem a sebesen zuhanó gesztenyék, mint szerencsétlen tandemugrók, akiknek nem nyílik az ernyő. Mindegyiket kíséri egy-egy levél, mint akik irigységből már nem bírnak tovább várni, szállni akarnak és nyugalomban landolni. Odalenn aztán várják az esőt, az majd elmossa minden vonalukat, határukat és szelíd püföléssel beleolvasztja őket a földbe, ami után úgy vágyakoztak. Körforgás. Vissza lehet-e találni önmagunkhoz, ha már nem létezik az, akitől elindultunk és mi haszna annak, ha visszafelé megyünk? Vagy körbe-körbe, karikába. Hova lett az előre?

A Duna felől hirtelen feltámad a szél, egymás közt valami sejtelmes titkot susog a levél hadsereg és amikor felpillantok, a lombok résein át elárulják a narancsos-rózsaszínes vattacukorfelhők: elvonult mára a Nap. Szorgos naplemente vadász vagyok. Ha tehetném, apró üvegcsékbe zárnék egy-kettőt, hogy akkor is nézegethessem őket, amikor lekésem az aznapi randevút a legnagyobb csillaggal. Tennék felhúzó kulcsot is az üvegcsére és olyan lenne, mint egy orosz vekker. Aztán zsebre vágnám és sosem fázna a kezem. Akit igazán közel engedek, annak néha megmutatnám; szép szavak helyett. Melyik a nehezebb: ha nincs mit mondanod és kirakósként hevernek előtted a szavak, vagy ha pontosan tudod, mit akarsz mondani, mégis elnémulsz?

Rápillantok az órámra: mindjárt hét. Ülök a padon és a kívülállónak úgy tűnhet, várok valakire. Nem teljesen téves az állítás. Előbb-utóbb megérkezek majd magamhoz; de még öt percet maradok.