2019

 TÜKRÖM, TÜKRÖM, MONDD MEG NÉKEM

Elég sokat gondolkodtam azon, hogy megírjam-e ezt a bejegyzést, és hogyha igen, akkor hogyan. Aztán eszembe jutott, hogy sok olyan ember olvassa ezt a blogot, aki hasonló cipőben jár (vagy van valakije, aki hasonló cipőben jár), és ez át is billentette a mérleget egy pillanat alatt.

Nagyon sokan úgy gondolják, hogyha valaki "legyőzte a rákot" (végzett a kezelésekkel és negatívak az utolsó leletei), akkor új életet kezdhet. Erről már írtam az előző bejegyzésben is, viszont most egy még annál is fontosabb témáról szeretnék “beszélni”. Arról, hogy a fizikális változások hogyan hatnak a lelki világunkra. Már azokéra, akik hozzám hasonló csónakban eveznek. Itt szeretném hangsúlyozni, hogy nyilván nem tudok mindenki nevében beszélni, viszont nagy többségünk azt az utat tapossa, amiről most írni fogok, és szeretném, hogy aki ezt az utat járja, az ne érezze magát elveszve. Aki pedig annak a kezét próbálja fogni, aki ezen az ösvényen ballag, az kapjon egy kis segítséget és “belelásson” a másik fejébe.

Én alapvetően úgy gondolom, hogy ahhoz, hogy az ember elfogadja magát kívül-belül, egy élet is kevés. Viszont hogyha türelmesek és megértőek vagyunk magunkkal szemben, és hamar ráhangolódunk arra, hogy hogyan tudunk alkalmazkodni ehhez a világhoz, akkor előbb-utóbb sikerülhet.

Én a 22. szülinapom után nem sokkal tudtam meg, hogy rákos vagyok. Nyilvánvalóan túlzás, hogyha azt mondom, hogy addigra már sikerült elfogadnom magam; úgyhogy fogalmazzunk úgy, hogy sosem álltam még olyan közel a célhoz, mint a 22. születésnapom környékén.

Említettem már korábban, hogy az egyik legszörnyűbb dolog a rákkal kapcsolatban az, hogy minden értelemben meztelenné válik tőle az ember. Kívül-belül levetkőztet. Megfoszt a hajadtól, a szemöldöködtől és a szempilláidtól - ezzel elrabolva az addigi arcodat, vagy legalábbis teljesen megváltoztatva az arckifejezésedet. 
A legérdekesebb dolog viszont az, hogy ehhez borzalmasan hamar hozzá lehet szokni. Én például szörnyen hamar elfelejtettem, hogy milyen volt, amikor még hosszú hajam volt/volt egyáltalán hajam, és egy idő után olyan természetessé vált, hogy a kopaszság meg a kemó volt a jelenem, hogy úgy éreztem, hogy igazából egész életemben ilyen voltam. Egy tojásfej.

A belső “levetkőztetést” nyilván a megint mentálhigiénés részre értem. Arra, hogy kiszolgáltatott lesz az ember, akár tetszik akár nem. Sokunknak nehéz elfogadni, hogy nagyon sok olyan dologban segítségre szorulunk a nehéz időszakokban, amikhez azelőtt sohasem kellett asszisztencia. 
A legnehezebb dolog viszont nem az, hogy fizikálisan kiszolgáltatott lesz az ember és ettől lelkileg is gyengének érzi magát, mert az véget ér, amint visszatérhet a normálisabb mindennapokhoz. 
Ami a legjobban megnehezíti az egészet, az az, hogy úgy indul új esélyekkel, hogy közben önmagát is újra kell építenie. Mintha ő indulna az első helyről egy futóversenyen, de súlyok lennének a bokájára kötve.

Ez olyan, mintha leégne a házad és csak az alapok maradnának meg belőle, meg néhány fal, és a többit, amiért előtte már keményen megdolgoztál, újra kellene építened. Vagy mintha egy reggel arra ébrednél, hogy éjszaka betört hozzád valaki, de mindent érintetlenül hagyott. Aztán észreveszed, hogy az összes belső értéked/az, aki régen voltál, eltűnt. Valószínűleg sok ilyen béna hasonlat lesz még itt, mivel másképp nagyon nehéz elmagyarázni vagy szavakba önteni ezt az egészet úgy, hogy egy kívülálló számára is (legalább valamennyire) érthető legyen.

Tükröm, tükröm, mondd meg nékem, ki a legszebb a vidéken? 
Tükröm, türköm, mondd meg nékem, kit látok, aki ennyire hasonlít rám?! 

Talán ezzel a tükrös dologgal tudnám a legjobban leírni azt, hogy mennyire fura belevágni egy új életbe, ami igazából csak a réginek egy felforgatott, idegen verziója, vagy legalábbis annak tűnik, míg meg nem szokja az ember, vagy át nem veszi az irányítást a dolgok felett.

Tehát, mint már mondtam, én például elég hamar hozzászoktam ahhoz, hogy nem volt hajam és utána már nem is nagyon emlékeztem arra, hogy milyen voltam, amikor még hosszú volt. Érdekes viszont, hogy álmomban szinte kivéltel nélkül hosszú hajjal láttam magam és ez még a mai napig is így van, pedig már kinőtt az új. Szóval nagyon hamar megszoktam, hogy egy tojás vagyok egy kevéske szemöldökkel, utána mikor az is kihullott, számomra az volt a legnehezebb időszak, mert az arcmimikámból szinte semmi sem maradt.

Amikor újra elkezdett nőni a hajam (és a szemdöldököm, jaj, de örültem ), akkor megint hozzá kellett szoknom egy új archoz, mivel megint volt valami, ami keretet adott neki, viszont nagyon fura érzés volt, hogy ez nem a hosszú haj, amit régen megszoktam. És bár másoknak ez nem olyan feltűnő, én mégis látom, hogy az arcom is jelentősen megváltozott ezalatt a 3/4 év alatt. Hogyha tükörbe nézek, akkor egy nőt látok, aki az arca alapján 20 és 40 között igazából szinte bárhol lehet korban, és olyan haja van, mint nekem 3 éves koromban az oviban.

Nagyon gyakori, hogy aki ebben a cipőben jár - így én is - gyakran úgy érzi, hogy az a valaki, aki a rák előtt volt, valahol csapdába esett annak a valakinek a testében, akit a tükörben lát, mivel minden alkalommal kap egy automatikus emlékeztetőt, hogy miért néz ki úgy, ahogy, és hogy milyen nehéz időszak áll mögötte, meg hogy vajon egyszer újra végig kell-e csinálnia. Igen, ez majdnem olyan nyomasztó, mint amilyennek hangzik!  Viszont szerencsére ez sem tart örökké, csak borzalmasan sokáig.

És ehhez társul még az érzelmi hullámvasútnak egy hardcore verziója, amitől az ember leginkább egy bipoláris depresszióban szenvedő, részleges tourette tünetekkel megspékelt, demencia szélén álló szanatóriumi páciensre hasonlít egyes napokon. 
Szóval ha te, aki ezt olvasod, egy ilyen ember kezét fogod és próbálsz neki segíteni még az olyan napokon is, le a kalappal!  Komolyan.

Nyilván ezek a dolgok helyre állnak, amint az ember újra megtalálja a helyét a világban, viszont arra mindenképp fel kell készülni, hogy nehéz menet lesz, és valószínűleg nagyon-nagyon sokáig fog tartani. Türelem. És soha ne felejtsük el, hogy minden új nappal mi döntjük el, hogy a napos oldalt nézzük-e, vagy hagyjuk, hogy lehúzzon a sötétség.

Csak hogy enyhítsem a tükrös verzió által okozott nyomasztó érzést, mutatok egy másik hasonlatot.:

Mind ismerjük a Hollywood-i filmipar tömegtermékeit, a romantikus filmeknek azon verzióját, amiben a főszereplő nőciben életében először, közel a 30-hoz, 17 borzalmas kapcsolat után feléled a feminista, önmegvalósító énje. Na, nagyon sokszor érezheti magát úgy az ember, mint ezen nyálas Hollywood-i filmek egyikében, amikor a főhősnő végre összeszedi magát egy nagy, dramatikus, tányértörős, a másik ruháját utcára dobálós szakítás után és elmegy a világ másik végére (vagy legalább a szomszédos államba, haha), hogy új életet kezdjen. Munkahelyet vagy akár karriert vált, levágatja a haját és elindul, hogy végre a siralmas, egészségtelen, mérgező párkapcsolatát maga mögött hagyva megtalálja önmagát. Ez mindjárt jobban tetszik, mint a tükrös dolog, ugye? 

Tehát most, hogy “szakítottunk a rákkal”, meg már a rövid hajunk is megvan hozzá, és úgy érezzük, hogy az élet más terén is ránk férne a változtatás, merjünk rajta gondolkodni, és cselekedni is, ha úgy érezzük, hogy az segítene. 
És most, hogy kilöktük a szemétládát az életünkből, tanuljuk meg elendegni vele régi önmagunkat is. Mert az az igazság, hogy ilyenkor nem csak külsőleg változik meg az ember, hanem belsőleg is. Gyökeresen és visszafordíthatatlanul. Örökös nyomai lesznek a testén és a lelkén is annak, amin keresztül ment, és ez teljesen normális. Tartsuk meg azt, ami a régi énünkből fontos volt, de fogadjuk el, hogy már soha nem leszünk azok, akik előtte voltunk. 

TABULA RASA ÉS EGY LÁTHATATLAN ÚTITÁRS

2019.04.24. - Életem eddigi egyik legszebb napja. Befejeztem a kemoterápiát. Szeretném újra megköszönni a családomnak, a barátaimnak és a medikus háttérnek az erőn felüli támogatást.

2019.06.04. - Ezer év feszült CT eredményre való várakozás után takarítás közben kaptam egy SMS-t a dokimtól. Megnyertem az első menetet, remélem nem lesz több.

Mi történik, ha a kemoterápiának vége?

Amikor az utolsó kezelést is letudtuk, egy hónap szünet következik. Utána újra találkozunk az orvosunkkal, aki előírja a kezelés utáni PET CT-t, amiből kiderül, hogy hatott-e a kezelés; más szóval, hogy meggyógyultunk-e, vagy menni kell tovább. Tehát az utolsó kemótól számítva kb. 6-8 héten belül kézhez kapjuk az eredményt.

Fontos, hogy ebben a várakozási időszakban még nem lehet immunt erősíteni, mert ha esetleg maradtak bennünk rákos sejtek, azok felerősödhetnek. Illetve, ha jó eredményeket kapunk, akkor is konzultáljunk az orvosunkkal, mielőtt elkezdenénk szedni az 1000-es C vitamint meg még 34 másik vitamint mellé. - A természetes vitaminokat viszont nyugodtan bevihetjük zöldség, gyümölcs, stb. formájában; minél többet, annál jobb! A szervezet egyébként is elkezd regenerálódni a kemó után kb. 3 héttel, amikor kiment az utolsó kezelés hatása. Ezt a regenerálódást itt most az immunrendszerre értem, leginkább a fehérvérsejtek termelődésére; mivel külsőleg inkább romboló hatása van még egy jó darabig. :D

HAJ ÉS EGYEBEK:

Az, hogy valakinek mikor és milyen tempóban kezd el nőni a haja kemó után, teljesen külömböző mindenkinél. Van, akinek már kemó alatt elkezd nőni, van, akinek csak utána 1 hónappal; van, akinek már 3 hónap múlva nagyon sok van, és van olyan is, akinek több, mint 3 hónap kell ahhoz, hogy egyáltalán elkezdjen nőni. Ugyanez vonatkozik a szemöldökre és egyéb testbozontokra is. :D Nekem személy szerint kemó alatt alig maradt valami kis hajam, és az utolsó kezelés előtt elkezdett visszanőni. Aztán megállt. Kemó után kb 5. héttel megjelentek újabb, kis "babahajak" és azóta lassacskán növöget.

Fontos, hogy az utolsó kezelés után 1 hónappal még borotváljuk le/vágjunk nagyon kicsire a hajat, mert az hosszútávon jót tesz neki.

Ami a szemöldök-szempilla szituációt illeti, nekem a kezelések végére nagyon megritkult a szemöldököm, de azért még volt; a szempilláim pedig annyira megritkultak, hogy ami megmaradt, nagyon vékony volt és alig látszott. A barátnőm szerint úgy néztek ki, mint a vékony póklábak; szóval el tudjátok képzelni, milyen guszta volt. :D Az utolsó kemó után vártam volna, hogy ha eltelik kb. 2 hét, majd minden szépen belindul, elkezd nőni a hajam, szemöldököm, szempillám. Hát tévedtem. :D A hajam kb. 5 héttel az utolsó kezelés után kezdett el besűrűsödni, lassacskán; a szemöldököm kihullott, és szintén kb 4-5 hét múlva kezdett el láthatóan növekedni. A maradék szempilláim nem estek ugyan ki; de nem is sűrűsödtek, azoknak is kellett 5 hét, hogy felébredjenek.

PRAKTIKÁK:

Igazából a hajnövekedést nem nagyon lehet megsürgetni, mivel még nem lehet vitaminokat szedni, így én nem javaslom, hogy hajnövesztőket egyen bárki is. Viszont ha mégis, akkor csak valami természetes alapút; léteznek ilyenek, viszont a hatékonyságukról nem tudok nyilatkozni, mert nem próbáltam egyiket sem.

Én személy szerint olajokkal szoktam táplálni azt a meglévő kis hajat, illetve a fejbőrt, mivel az nagyon fontos. A ricinus, olíva és kókusz olajak egyébként is nagyon jó hajápolók, úgyhogy ezeket használjuk bátran, illetve én szoktam belekeverni rozmaring olajat is, mivel az serkenti a vérkeringést. Viszont vigyázni kell vele, mindig csak néhány cseppet használjunk egy másik bázisolajjal keverve, mert nagyon erős!

+ a rendszeres testmozgás nagyon sokat tud segíteni ebben az esetben is, mivel serkenti a vérkeringést. 

~ Ha a CT negatív, tehát eltűnt minden rákos sejt, akkor először 3 havonta, majd fél évente, később évente kell PET vizsgálatra járnunk. Így tudják nyomon követni a folyamatokat, illetve észrevenni időben az esetleges kiújulást.

~ Ha nem tűnt el a rák, akkor erősebb kemoterápiára van szükség (DHAP), ami gyakorlatilag 0-ra redukálja az immunrendszert, azt követően pedig autológ őssejttranszplantációra kerül sor.

RÁK ÉS EMBERI KAPCSOLATOK

Valószínűleg felületesen említettem már ezt a témát valamikor régebben; viszont úgy gondolom, hogy túl fontos ahhoz, hogy elmenjek mellette.

Amikor az ember életében valami villámcsapás szerű rossz történik és - bár sokunknak nehéz bevallani és elviselni - fizikai és lelki segítségre szorul, akkor mutatkozik meg igazán, hogy ki az, aki tényleg mellette áll.

Sokan szokták kérdezni, hogy van-e valami, amit pozitívumnak tekintek a betegségemmel kapcsolatban. Biztos meglepő, de jónéhány dolgot tudnék modani. Viszont a legfontosabb, amit mindenkinek el szoktam mondani az az, hogy személy szerint nekem a "rák" - azért idézőjelben, mert nyilván nem a rák, hanem maga a szituáció - megmutatta a körülöttem lévő emberek igazi arcát; és ezért, még ha nevetségesen is hangzik, hálás vagyok. Számos barátot szereztem, illetve vesztettem az elmúlt közel 9 hónap alatt.

Itt ugye fontos megjegyeznem, hogy mindenki másképp reagál egy ilyen élethelyzetre; amivel a világon semmi baj nincs. Ez nyilván teljesen érthető, mivel nagyon sokan - az én barátaim közül is - nem most találkoztak ezzel a dologgal először, sokan vesztettek el családtagokat, ismerősöket, és ezért én minden alkalommal egyfajta "emlékeztető" voltam valami kimondhatatlanul rossz, keserű szívszorításra. Érdekes módon pont ezek az emberek fogták a kezem a legjobban, amikor kellett, még akkor is, ha messze voltak.

Tehát semmi baj nincs azzal, ha valakit ez megvisel, vagy úgy érzi, hogy túl sok neki és ezért nem tud a beteg barátja mellett lenni; szerintem abszolút megérthető, ha van rá explonáció.

A baj akkor van, ha valaki megígéri, hogy végig melletted lesz és mindenben támogat, ha beteg leszel; aztán egyszer sem keres. Ez megtörtént velem is és még számtalan másik emberrel, aki hasonló cipőben jár. Pont a napokban beszélgettem egy amerikai lánnyal, akit nem sokkal a diagnózisa után szó nélkül cserben hagyott a legjobb barátja; és azt mondta, azt nehezebb volt neki feldolgozni, mint magát a tényt, hogy 22 évesen rákos lett.

Én személy szerint azt gondolom, hogy aki megígéri, hogy a nehéz időkben fogja a kezünket, aztán köddé válik; az ne is bukkanjon fel az életünkben újra.

Szóval hálás vagyok az emberi veszteségeimért, és még jobban örülök annak, hogy nagyon sok olyan embert ismertem meg a legnehezebb időszakban, a világ számos pontjáról, akik szebbé tették az életemet minden szempontból, és akkor is értékeltek, amikor a legkiszolgáltatottabb voltam.

A másik fontos dolog, amiről úgy gondolom, fontos beszélni, az az, hogy hogyan kezeljük azt, aki beteg. 
Ez leginkább azoknak szól, akik amiatt aggódnak, hogy “nem kezelik jól” a beteg barátjukat, gyereküket, testvérüket, stb. Volt már, akivel ilyesmiről beszélgettem.

Nekem erről személy szerint az a véleményem, hogy ne stresszeljünk rá. Már maga a tény, hogy valaki állandóan ezen gondolkodik, hogy mivel segíthetne még többet azon, aki nincs jól, magába foglalja a lényeget: tényleg érdekli, hogy mi van a másikkal, és ez az, ami igazán számít.

Nekem a barátnőm, a családom és az maréknyi barátom (azok is, akik ritkán, vagy nem is tudtak eljönni) egyszerűen olyan profik lettek abban, hogy hogy kezeljék ezt az egészet, hogy azt el sem tudom mondani. Nem tudom, mi volt a trükkjük, de nem is érdekel, mert bevált. 
Az egésznek a lényege az volt, hogy soha nem úgy kezeltek, mint egy beteg embert. Nyilván, ha kezelésre mentünk, vagy nem jól voltam és szenvedtem, akkor más volt a helyzet; de az átlagos hétköznapokban volt, hogy teljesen megfelekdeztem arról, hogy “én amúgy rákos vagyok”. És ennek a titka csak annyi volt, hogy nem görcsöltek rá; nem is tudom igazán elmagyarázni, mert én a történet másik oldalán állok; de én csak azt éreztem, hogy úgyanúgy szeretnek engem, betegség ide vagy oda.

És ezért én mindenkinek, aki azon aggódik, hogy mi van, ha nem kezeli jól/elég jól azt, aki beteg, csak azt tudom mondani, hogy a feltétel nélküli szeretet a titok nyitja, meg hogy tálcán hozzon valaki mindent, amikor a kemó után agonizálunk az ágyban. :D :D

Egy idő után az, aki beteg - még akkor is, ha makacs, mint egy öszvér, mint én - megtanul segítséget kérni, ha valamire szüksége van. Legyünk ott és fogjuk a kezét.

A LÁTHATATLAN ÚTITÁRS (ÉLET A RÁK UTÁN)

Amikor kicsi voltam, kb. 6-8 éves korom körül volt egy visszatérő rémálmom. Mindig valahol az utcán sétáltam, otthon a faluban, anyukámmal, és egyszer csak megjelent egy lila róka. Nem bántott, de láttam, hogy rossz indulatú és csúnyán néz, meg hogy meg akar környékezni. Mindig sikítani akartam és sosem tudtam, aztán felébredtem.

Egy idő után ezek az álmok megszűntek; de néha még elöjönnek éjszaka, vagy amikor mosogatok, vagy bambán nézem a bevásárló listát a boltban. Időről időre erősen elkap az érzés, hogy a róka fenyeget; mindig emlékszem rá, sosem fogom elfelejteni.

Nem vagyok már gyerek, és a lila rókámat felváltotta a rák, de az érzés ugyanaz: hiába "vagyok túl rajta", egy életre velem marad a félelem, hogy mi van, ha visszajön.

Egy kanadai lány, akivel a ráknak köszönhetően ismerkedtem meg, írt egy verset arról, hogy milyen az élet ráktúlélőként (amit az angol mentálhigiénés workshop-on fel is olvastam).  A lényeg a következő: olyan, mintha valaki állandóan követné az embert. Sosem látod, de mindig ott van; mintha játszadozna az étellel, amit megeszel, a vizeddel, amit megiszol, vagy, ami még rosszabb, talán valaki olyanba akar belebújni, akit szeretsz. Egyszer már leráztad, de olyan, mintha sohasem menne el igazán, és ha azon szerencsések közé tartozol, akik megmenekülnek tőle, mindenhol érzed a jelenlétét egész hátralévő életedben. Próbálsz nem gondolni rá, de mindig ott van minden gondolatod mögött.

Egy ilyen betegség teljesen levetkőzteti az embert a világ előtt - több értelemben is. A kiszolgáltatottság az egyik legnagyobb ellenség ilyenkor. Elfogadni azt, hogy beteg vagy, elfogadni segítséget olyan dolgokban, amikhez azelőtt soha nem kértél segítő kezet. Ezek viszont időszakos dolgok. Számomra például a fizikális fájdalom - bár kaptam belőle jó nagy kanállal - kevésbé volt megviselő az egész betegség alatt, mert tudtam, hogy bármennyire is nehéz, egyszer úgy is vége lesz.

A mentális csata viszont sokkal keményebb. Az, hogy az ember végig emelt fővel csináljon végig egy ilyet, kevésszer törjön meg és mindig össze tudja szedni magát annyira, hogy még egyet lépjen előre. Meg legyőzni a félelmet és nem feladni, az a legnehezebb. A kezelőben a tündér növérke azt mondta nekem, amikor bekötötte az utolsó kemót, hogy mindig látta rajtam, hogy félek, de mégis ott vagyok és csinálom, és ez az igazi bátorság. És igaza van. Szerintem bátornak lenni nem azt jelenti, hogy nem félünk, hanem hogy képesek vagyunk legyőzni a félelmünket és cselekedni.

A rák után “újrakezdeni” az ember életét olyan, mintha kapnál egy tiszta lapot, de ha jól megnézed közelebbről, látod, hogy már előtte volt ráírva egy bő mennyiség, csak az egész ki lett radírozva, mint egy kitörölt vázlata valami jobb, még meg nem írt történetnek. Vagy mint amikor leég a házad és újra kell építened az egészet. Az alapok megmaradnak, de minden mást újra fel kell húzni. A lélek lakberendezése kurva nehéz, főleg, hogy az ember van, hogy magára sem ismer, amikor tükörbe néz. Olyan érzés ez, mint amikor gyerek az ember és megállás nélkül pörög, aztán megpróbál elindulni előre és elesik. Meg kell találni újra az egyensúlyt egy olyan világban, amit régen ismerünk már, de mégis új. Meg közben átérékelődik az idő is, jön a nyomás, hogy akkor gyorsan találjuk ki, mit kezdjünk az életünkkel, nehogy úgy éljük le azt, hogyha visszanézünk, időpocsékolásnak tűnik.

Persze nem ennyire sötét az egész. :D A legdominánsabb érzés ilyenkor az, hogy kap az ember ez úgy esélyt, és ezt még sokkal jobban értékeli, mint az előzőt. Ilyenkor még szebb a hóesés, még hűsítőbb a szél és még kellemesebb a napsütés az arcunkon (persze csak 50 faktoros naptejjel még egy évig! :D). 
Sokkal szebb és értékesebb az élet és az idő, amit másokkal töltünk.

+ TIPP

Ha ismerünk valakit, aki éppen rákkal küzd, vagy nemrég fejezte be a kemoterápiát és a fent leírtakhoz hasonlóan érez, ne mondjuk neki azt, hogy "nemsoká vége lesz és nem is fogsz emlékezni rá" vagy, hogy "te vagy a győztes" és ehhez hasonlókat. Mert az embereket 100%-ban a jószándék vezérli, amikor ilyeneket mondanak, de az igazság az, hogy aki ebben a cipőben jár, az tudja, hogy egy ilyet nem lehet és nem is szabad elfelejteni; és nyilván örülnek a győzelmüknek, de azt is tudják, hogy nem lehetnek biztosak benne, hogy ez volt az egyetlen és utolsó csatájuk.