Reggel az ébresztő előtt nyílik a szemem, nem várom meg, hogy szóljon. Kikapcsolom inkább. Mellettem a másik oldalon szuszogó mocorgás, helyezkedés. Hagyom, hadd aludjon tovább. Kicsit netezek, nehogy leragadjon a szemem és visszaaludjak.
Netezek és közben utálom, hogy ezt csinálom. A képernyőt nézem, centikre csak az arcomtól. Mikor lettem ennyire telefonfüggő? Felkelek. Reggelre mindig úgy kihűl a lakás, gyorsan magamra kapok egy meleg takarót és felrakom a kávét.
Amíg a kotyogós motyog a tűzhelyen, a pokróc alatt gombócként nézem a semmit. Mit vegyek fel? Hirtelen átkapcsol az agyam és elképzelem a ruhákat a szekrényben, ahelyett, hogy felállnék és megnézném a kínálatot. Fázok. Lefőtt a kávé.
Gyorsan előkapom a csészémet, bele a forró kávé és egy korty tejszín és csak fogom. Két tenyérben tartom a csészét, akkor biztos felmelegít, és folyatom a nézést. Bámulok a semmibe. A nyelvem persze megégetem. Csak a szokásos. Érzem, ahogy a forró ital melege végre átjár és már vannak lábujjaim.
Kórházas nap van. Ilyenkor korán kell kelni. Már javában ősz, kettőt pislogok és tél. És akkor is korán kell kelni, csak már olyan, mintha éjjel ülne az ember a forró kávéval a konyhában, olyan sötét van reggel is.
Idő van, öltözni kell. Át kell gondolni, mit veszek fel. Odabent a kórházban meleg van, kint csak 5 fok. És most kint kell sorban állni. És hosszan kígyózik már, mikor odaérünk, pedig nem megyünk későn.
Anya, apa jönnek értem, felvesznek. Óvodásnak érzem magam. Bárcsak óvodás lennék. Tudtál aludni? – kérdezik. Aludtam – vágom rá rögtön. Aludtam egy kicsit. És ti aludtatok valamennyit? - de meg sem kérdezem. Tudom, hogy szinte semmit. Maszkban vagyunk a kocsiban, maszkban állunk sorba és úgy érzem, rajtam már két éve maszk van. Ez a maszk már szinte divatkiegészítő – mondja a bátyám a múltkor a vasárnapi ebédnél. És igaza van. Most már nem csak arra figyelek, hogy legyen rajtam, hanem hogy a pöttyöset ne vegyem fel a csíkos pulóverhez. Röhej. Fontosabb, mint az alsógatya! – nevetünk rajta apával.
Kint állunk a sorban. Hűvös van. Most negyven percet várunk, egész tűrhető. Mínusz 5-ben a rossz vérkeringésemmel ennyi állás után már nem lesznek ujjaim. Kettő beteg jöhet szakrendelése! – gyorsan megyek, most én jövök. Anyáék már meg sem próbálják. Még volt, amikor szerencsével jártak. Régebben. A lábon járó beteg, aki nincs rosszul, az egyedül megy be. Minél kevesebben legyenek bent. Nekem nem baj, hát értem én. Csak a hozzátartozó toporog még két lépést a bejáratnál, amikor megállítják. Nem jöhetnek. Állnak, néznek. Úgy érzik, kiszorították őket, pedig segítenének. De nem lehetünk bent sokan.
Kérdeznek. Válaszolok. Lázat mérnek. Szakrendelésre jött? – Szintentartóra – mondom a nővérnek és rám pillant. Kihez? – megmondom, kihez és „átmegyek a teszten”, nem találkoztam fertőzöttel, nem volt tünetem sem. Beadom a kezelőbe a papírt és várok.
Máris kilenc, csörög a telefon a reggeli értekezlet miatt. Nem veszem fel, ma szabadnapos vagyok. Ülök és folytatom a nézést a semmibe, amit a konyhában elkezdtem.
Mindenki maszkban. Valaki köhög. Összerándulok. Alig veszek levegőt. Tartalékolok. Pánikolok. Nem akarok közel lenni másokhoz, de nem mehetek messzire sem. Meg hova mennék? Mindenhol sokan vannak. Nézem az emberek cipőjét. Az orvosok papucsát. Az egyik doktorbácsi klumpában jár. Klumpa. Micsoda egy hülye szó az.
Középkorú nő megy el mellettem, pont felnézek. Áll. Vár a gasztro osztály nagy ajtaja előtt. Biztos orvosra vár – gondolom magamban, mikor egy fehér ruhás, alacsony doktornő surran ki az ajtón. Beszélnek. Nagyon halkan. Gyász van a levegőben, terjeng. Nehéz. De akkor nem szenvedett, ugye? – kérdezi a nő az orvost. Hangtalanul sír. Aztán boncolásról beszélnek. Legyen-e. Ne legyen? Én meg ülök a széken és bárcsak máshol lehetnék. Nem akarom hallani. Nem akarom, hogy a nő tudja, hogy én hallom. Hogy még legalább nyolcan hallják azt, amit csak neki lenne joga hallani. De nincs hely másutt. El kell mondani és itt kell mondani. És mind úgy teszünk, mintha nem hallanánk és bámulunk. Ki-mit. Keresztrejtvényt, újságot. Én cipőket.
Hát, erre már én is azt mondom, hogy siralmas! – csóválja a fejét a kezelőben a tündérnővér és közben nevetünk. Azon, hogy nem tud megszúrni, annyira szar a vénám. Hát hogyne lenne szar? Hívja doktornőt, megvárjuk-e a vérképet. Kinyomott. Nem is csodálom, folyton értekezleten vannak – mondja és közben már csörög is. – Először is hogy vagy? Dorina van itt – mondja neki, de a többit már nem hallom. Mint egy zsupszkulcs, magával ránt a vérvételes szék és ott vagyok a steril szobában és látom magam a transzplantáció napján. Na, milyen ízű? – kérdezi doktornő. Mármint, hogy milyen ízű a tartósítószer, ami kicsapódik a tüdőn (is) mikor az őssejteket visszakapja az ember. Mint a házi paradicsomlé – mondom neki majdnem sírva – soha nem tudom már majd meginni – itt már jött az első könny. Dehogynem. Majd jó sok vodkával, Bloody Maryben – mondja kuncogva és én is nevetek. Aztán hányok.
Valaki megköszörüli a torkát és megint a jelenben találom magam. Ülök a székben. Kapom a szintentartót. Ez nem kemó. Ez csak fél óra. Nem szoktam utána rögtön rosszul lenni. Mégis mennék. Itt sem lennék. Közben orvosok jönnek-mennek, helyben vizitelnek és zárókat adnak. Még húsz perc. Folytatom a nézést a semmibe. Előttem vért vesznek. Kemót adnak. Csapolnak. Még öt perc. Behunyom a szemem és vége. Sípol az adagolópumpa. Lenyomom. Szabadulok. „A menekülő” – mondja mindig az orvosom. Hát hogyisne menekülnék.
Menekültem mindig a kórházi szobából. Amikor a zárót még csak félig köpte ki a nyomtató, már fél lábbal kint voltam a kórteremből. Menekülök a tükörképem elől a párhuzamos univerzumomba. Ahol nekem is derékig ér a hajam meg én is utazok és világot látok, mint X meg sikert sikerre halmozok, mint Y. Aztán eszembe jut, hogy nincs is más univerzumom. Aki régen voltam az nem él már. Talán csak valahol énbennem. Egy arc csak talán. És hogy legnagyobb sikeremet az életben már elértem azzal, hogy nem haltam meg. És legyen bármilyen klisé is, igaz. És olyankor abbahagyom a bámulást.
És rájövök, hogy amikor a cipőket meg a falakat bámulom kórházban, akkor mások életmorzsáit nézem. Van, hogy egész falatokat is látok, vagy hallok. Ha osztályról jönnek, látom a pizsamájukat. És eszembe jut a saját pizsamám meg a kényelmetlen kórházi ágy. Másokról hallom milyen magasak, mennyi a súlyuk. Tudom, mit reggeliznek aznap. Hogy ittak-e kávét. Ha most indulok, még elérem a villamost és így a vonatot is – mondja egy hölgy és már félig kint van a székből, még nyomja a vattakorongot az infúzió helyére. És csak bámulok és hallgatok. És kényelmetlen ismerősérzés nyomja a mellkasom. Mert annyit járok ide, hogy nekem itt már semmi sem idegen.
És arra is rájövök, hogy amikor a semmibe meredek a konyhában, akkor az életünket nézem. Az elmosatlan teáscsészét a konyhapulton, mert este fáradtak voltunk mosogatni. Meg a növényeket, amik lassan már kiszorítanak bennünket. De olyan szépek, nem?? – cseng a fülemben. De, igen. Gyönyörű mind. Az avaros sétákon összegyűjtött gesztenyék fehér arcát, amik szétgurultak az asztalon, héjuk nélkül, meztelen heverésznek. A töklámpás gyertya összezsugorodott kanócát a maradék kis folt viaszon, amin tegnap még dülöngélve táncolt a nyurga láng. A kávéfőző tetején a kis résen lassan kigőzölgő kávét, amit Neki hagytam meg. Majd megissza, ha felkel. Az életünkre meredek takarógombócként a konyhában, az ősz kúszik be az ablakrésen és sárga falevelek ejtőernyőznek, és mosolyt csalnak az arcomra.
Ez nem elmúlás. Ez megújulás.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése