életmorzsák II. - lázálmok - 2020.12.

Szuszog az éjszaka, míg én éberen őrködöm, a plafonon pihenő fényfalatot őrzöm a szememmel, el nem engedem. A Hold félálomban, nagyra tátott szájjal ásít, majdnem bekapja az arccal másfelé táncoló Napot. Bámulok az éjszakába, a sötét merengőbe. Mosatlanok maradtak a csapban meg elfelejtettem letakarítani a gáztűzhelyet. Holnap világosat kell mosni - megfordulok. Mufurc módon rángatom a takarót, a lábam nem lógatom le az ágyról, akkor leharapja a szörny. Ezt mindenki tudja. 

Borzasztó fejfájás kopog a homlokomon. Engedj be!! - nyomják a halántékom a kellemetlen gondolatok. Mi vagyunk azok, tudjuk, hogy ott vagy! Nem bántunk, csak menedéket keresünk - hanyatt fordulok. A falatnyi fényfolt még mindig a plafonon mereng és szemezünk. Engedem a rossz emlékeknek, hogy ingyen jegyet váltsanak az érzelmi hullámvasutamra és minden szemhunyásnál kórházi ágyneműt látok meg adagoló pumpa sípolás visszhangzik a kongó fejemben. Hány kiló, hány centi? Mikor született? Nem hat az antibiotikum, holnap váltunk, meglátjuk, mi lesz - megint fordulok, hallom, hogy a nagyszobában tompán jár az óramutató. Eszembe jut, milyen értékes ajándék az idő. Mindig csak kell, kell, kell; folyik a kezeim közül. Talán nem jól használom? - vagy csak nincs elég. Vagy csak én nézem rossz székből a mozivásznat. 

Gondolatok táncolnak a fejemben, ütemtelen, fals zongorazenére, rálépnek a rossz emlékek tyúkszemeire és rejtett csapóajtókból mászik elő az önostorozás. Amikor azt hiszem, már nincs több nyomasztó emlék, előbújik sötét árnyak mögül Eötvös Gábor, a bohóc. Van másik!! - kiáltja és mély hangon nevet, és arca lassan elfolyik, miközben előránt egy újabb mellkas szorító, végtag merevítő, nevetségesen jelentéktelen apróságot a háta mögül és apró trófeaként mutogatja körbe, minthacsak egy frissen csavart lufiállatka csikorogna az ujjai közt. Most, hogy már kétszer majdnem vége lett, azon nyomban ki kell találni, hogyan tovább!! - sürgetnek az agytekervényeimen mérgezett egerekként szaladgáló gondolatok. Siess, siess! Különben lemaradsz! Ec-pec-kimehetsz, csak a végén ki ne ess! - már régen nincs behunyva a szemem, és az álommanó, ha közel is volt, már kisurrant a leheletnyi résen a bejárati ajtó alatt.

Pár perc csend áll be. Elmentek talán? - kétlem, de lehunyom a pilláim és szorítom, és képzeletben bezárom a fülem kapuit. Számolom a bárányokat. Egy. Kettő. Három. Né.. EGYÉBKÉNT MILYEN FURA, HOGY TE NEM LETTÉL VALLÁSOS, PEDIG KÉTSZER LÓGOTT A BÁRD A FEJED FELETT - és el sem hiszem, de hadonászok a kezemmel a sötétben és hessegetem a gondolatokat, mint forró augusztusi napon a legyeket a nyári konyhában. Hirtelen ott ülök babszem méretűként a saját vállamon, és a fülem rángatom és hagyom, hadd áradjon szét az ébrenlét dühe a testemben. Arcomat a párnába temetem és hallgatom a gondolatok monoton zúgását. Stigma stigma hátán; hirtelen eszembe jut, mennyire tisztelem az igazán hívőket, de nekem az sosem ment. Pedig ha létezik alvilág, én már sétálgattam a kapujában, amikor hűvös kórtermek sarkaiban, fogcsikargatva dörzsölte a kezét a csuklyás alak a műanyag hokedlin. Ott kószáltam világtalan és hagytam, hogy tenyerén hordozzon az ördög. Megfáradva belesimultam tenyérráncaiba, melyekből a jósnők már rég baljós árnyakat idéztek volna meg, ha nem takartam volna ki a görbe vonal felét magzatpózba gömbölyödött, meztelen testemmel. Szerintem a halál az egy üres, kongó, sötét terem, ahol kézen fogva sétálsz a magánnyal és közben falatról-falatra fal fel a hiány. És hiába kapálódzol, senki nem nyúl a kezed után, és hiába kiáltasz, az sem talál fülekre, és keserű könnyeidet sem törli le senki. Aztán puff. Sötétség. A többire nem emlékszem - mesélem másnap a "képzeld, tegnap éjjel megint nem tudtam elaludni" rovatban, ami valójában még engem sem érdekel.