Miért olyan nehéz megérteni, hogy maradj otthon?
Tavaly kábé ilyenkor kaptam a tizedik kör kemoterápiát. És még hátra volt kettő.
Vajon most mit csinál az én tündér ápolónénim? Hányan vannak a kezelőben? Ha még vannak, meddig lesznek? Meddig lehetnek?
Egy szemhunyással ezelőtt
Hosszú hónapokat éltem kegyetlen fájdalmak között. Majdnem minden reggel arra keltem, ahogy a napfény játszott a függönyön. És én néztem ki egy testből, ami gyötörve, mérgezve volt azért, hogy később élhessek benne minél tovább. Faágak sziluettjei integettek az aranyságrás vászon mögött. Lombosan, később csupaszon, aztán rügyekkel tele. Csalogattak. Gyere ki! - Nem megyek.
És nem mentem.
Az embernek mindig az kell, ami nincsen. Azta akarja csinálni, amit nem lehet. Amióta ajánlott az otthon maradás, mintha szirénekkel lenne tele az utca, minden sarok után vár egy, meg a parkban ülnek a padokon, a sétányokon ringatják magukat. Ne menjetek utánuk. Ha később is haza akartok menni, és azt akarjátok, legyen kihez hazamenni, akkor maradjatok otthon.
Maradj otthon! - Soha nem volt akkora súlya ennek a két szónak, amit napok, lassan hetek óta vonszolnak maguk után. Semmivel sem mérhető össze a súly, ami az egészségügy dolgozóira nehezedik. És senki sem tudja, mennyit pakolnak még a vállaikra. Sokat. És ha otthon maradsz, tehetsz azért, hogy ez a sok ne váljon rengeteggé vagy elviselhetetlenné.
Aki járt már kemoterápiára, valamilyen transzplanton esett át, esetleg immunbeteg
Az tudja, milyen a külvilágtól elszigetelve élni. Bent maradni a biztonságos buborékban, akkor is, ha hét árgra süt a Nap. Aki volt már ilyen helyzetben, az azt is tudja, milyen az, amikor a saját szeretteid, barátaid jelenteken rád veszélyt. Amikor vissza kell venni az ölelésből, a pusziból, az érintésből. Aki nem élt még át ilyet, most az is megtudhatja, milyen érzés nem megérinteni. Elszigeteltként élni. Alig utcára menni. Kesztyűben és maszkban létezni. 25 meg 30 fokban is.
Most mindenki kaphat egy morzsát abból, milyen prioritási listát kell felállítani azért, hogy az egészség, ami előtte természetes privilégiumnak tűnt, ezután is az maradjon. Valójában sosem az, és ezt mindenkinek tudnia kell.
Gyarapodhatnak most mindenkinél az aggódó telefonhívások. A "van-e még mit enni", "tudtatok-e menni boltba", "volt rajtad maszk meg kesztyű, igaz?!" meg a "tudom, hogy nem mész sehova, de azért minden este mosdjál meg" a mi családunkban a szüleimnek "csuklóból jöttek", úgy észrevétlenül. Csak úgy beékelődtek az "annyira hiányzol" meg a "fáj-e most valami" közé.
Szinte elviselhetetlen áldozatokat kell hozni
Most el kell engedni azoknak a kezét, akiket szeretsz. Azt remélve, hogy minél hamarabb magadhoz húzhatod őket újra. Az én családomban senki nem megy sehova, csak akkor, ha elkerülhetetlen. Ha muszáj. Ha létszükséglet.
A hétvége előtt eljöttek hozzám a szüleim. Együtt. Hoztak még nekünk tartós élelmiszert, fertőtlenítőt meg összegyűjtött maszkokat. Én meg sablonokat adtam nekik a textil maszkokhoz meg a CT leletetemet nézegettük. Minálunk már ez is a "normális" kategóriába esik. Ez van. Néztük a híradót meg nevettünk apa viccein. Ittak kávét.
Amikor először rákos voltam, mindig felváltva jöttek látogatni. Egyik héten anya, a másikon apa. Sosem tudtam őket könnyedén elengedni. Mindig utánuk szaladtam. Csak még egy ölelést. Mindig megvártam, amíg anya a sarokra ér a kisbolt előtt és onnan integet még egyet. Mindig megvártam, hogy apa visszatolasson és "integessen" az elakadásjelzővel, meg dudáljon egyet, amikor már nem látom az autót.
Szeretik a kávét. Amikor elmentek, mindig mosatlanul hagytam a kávéscsészét, azzal a fél korttyal az alján. Csak még egy pár óráig. Akkor mindig olyan volt, mintha még itt lennének, csak leszaladtak volna a boltba, vagy kivinni a szemetet.
Nem tudom, mikor hagyhatom piszkosan azokat a csészéket megint.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése