karnyújtásnyira - 2020.07.

 

Azokra a pillanatokra mindig tisztán emlékszünk, amik megváltoztatták az életünket. Az első találkozásokra, első csókokra, az első végtelennek tűnő éjszakai beszélgetésekre a konyhában, vagy amikor előszőr éreztük a siker ízét a szánkban. Elutasításokra, csalódásokra, az árulás ezer arcából valamennyire, vagy a pillanatra, amikor veszélybe került az életünk. Balesetekre, tized másodpercek alatt meghozott döntésekre, születésekre és elmúlásra. Ezek váratlanul és nagy erővel érik az embert, mint egy villámcsapás, és ha a lélek egy fatörzs lenne, minél több ilyen villámcsapás-pillanat éri, annál változatosabban formálódik. Ahol megég és elhal, vagy letörik egy ága, később új nő talán, esetleg más részein válik még terebélyesebbé, de egy biztos: mindig magasabbra nő.

Számomra ilyen meghatározó pillanat volt a második születésnapom, amikor az onkológusom állt mellettem és tartotta nekem a vödröt, én meg émelygésemben azon gondolkodtam, milyen régen volt, amikor először találkoztunk és hogy attól a pillanattól nekem ő sosem csak egy idegen volt már, aki mellett azelőtt talán számtalanszor elmentem az utcán, hanem a világítótornyom az éjszakában. És hogy kétely nélkül bízom rá az életem és millió közül is őt választanám.

Igen, nekem két születésnapom van – ez a mondat is azok közé tartozik, amikről sosem gondoltam volna, hogy valaha elhagyják a számat. Közel 24 éve két csodás ember gyermekeként jöttem erre a világra. Majdnem 5 héttel ezelőtt pedig lenulláztuk az immunrendszerem kilométeróráját, aztán a kezdőlökést megkapva elindultam az új életem felé. Amikor először rákos voltam és befejeztem a kemoterápiát és „gyógyultként” léptem ki a világba, úgy éreztem, ha az élet egy verseny lenne (és hangsúlyozom, nem az), én hátrányokkal indulok, súlyokkal a lábamon. Most visszakerültem a start mezőre. És már igazán nem érdekel, milyen lassan haladok, egészen addig, míg előre megyek.

– Főnix madár vagyok. Újjáéledtem a saját hamvaimból – gondoltam magamban számtalanszor a közel 3 hét alatt, amíg a transzplantációm után a steril boxban feküdtem. Főnix. Madár. Csak még repülni nem tudtam. Meg néha felkelni sem. Vagy enni. Vagy aludni a fájdalmaktól. Robot főnix madár, aki napról-napra, óráról-órára, ha kell percről-percre tolta maga előtt az időt, mert az volt a legnagyobb ellenségem. És az is marad mindig. Lassabb a lajhárnál, ha küzdünk valamivel, ha fáj, ha nehéz, ha látszólag kibírhatatlan. Gyorsabb a fényél is, ha boldogok vagyunk. És sosincs belőle elég, és nem lehet megvenni. És nem lehet visszafordítani.

Éjszakánként, ahogy Kosztolányinak, az én ágyamra is leült a magány és fésülte magát és nekem is ontotta, bontotta tornyos fürtjeit amíg ott voltam egymagammal meg a fájdalmakkal összezárva, és képzeletben húztam a strigulákat, sosem tudván, melyik hosszú, hosszú, hosszú éjszaka lesz az utolsó a bezártságban.

Két szemhunyással ezelőtt még 22 éves voltam és pontosan tudtam, melyik irányba tegyem meg a következő lépést. Ma már azt sem tudom, merre van az az irány. Pont úgy érzem magam, mint gyerekkoromban, amikor kitárt karokkal pörögtem, megállás nélkül, egészen a rosszullét határáig, amikor már nem bírtam tovább, és ha aztán megpróbáltam elindulni, az egyenes nem létezett többé, mert hiába léptem volna előre, forgott velem a világ. Ezzel a forgással élek közel két éve és tudom, hogy már sohasem lesz teljes nyugalom a világomban és tompítani is csak akkor tudom a szédülést, ha alkalmazkodok hozzá. Már elfelejtettem, milyen volt az élet, amire vágytam, mielőtt atomjaira robbant az összes álmom a szemeim előtt, de most már nem is érdekel igazán. Tervezgetős ember vagyok és szeretem a rutint és határozott vagyok és kitartó. De már nem gondolkodok években, vagy hónapokban, ha előre próbálok nézni. Nem azért, mert nem akarok. Egyszerűen képtelen vagyok rá. De már megszoktam.

Furcsa, mennyire hamar képes az ember alkalmazkodni, megszokni bármilyen élethelyzetet, ha tudja, hogy nincs más választása. Odabent mindig a „még egy” volt a legfontosabb, az volt a mérvadó. Még egy kemót kibírni, még egy éjszaka az idegen helyen (ami utána varázsütésre bizarrul otthonossá vált), még egy korty vizet; csak még egy kanál ételt. Ehhez talán nem is elég az alázat és a türelem, valahol el kell tudni nyomni magunkban a gyermeki dacot és a dühöt a világ ellen, amik állandóan fel akarnak törni, és muszáj megtalálnunk az egyre csak fogyó önfegyelem-morzsákat, és abból táplálkozni, felélni a tartalékokat. Majd lehetünk mérgesek és dacosak eleget, ha véghez vittük a legfontosabb feladatot: ha nem adtuk fel.

– Hogy nehogy a semmiért legyen ez a sok hűhó, attól félek a legjobban – vallottam be a kemény kórházi matracon fekve egy olyan embernek (és magamnak is), aki csak azóta és amiatt ismer, hogy először beteg lettem. És ott ült az ágyam szélén a zöld ruhájában és fogta a kezem a családom, a párom és a barátaim helyett, akik nem lehettek velem, de abban a kézfogásban mégis ott volt minden és mindenki; nem tudom, hogyan csinálta. Tudta, hogy félek, és hát, hogy is ne félnék. És félhetek is, meg merjek rettegni. – A bátorság nem azt jelenti, hogy nem fél az ember, hanem azt, hogy minden félelme ellenére is megcsinálja azt, amitől viszolyog. Mondtam már sokszor – és tényleg sokszor mondta már.

Mikor magam mögött hagytam a kórházi ágyam rabigáját, szabad lettem – vagy inkább szabadabb –, egy hónap után újra éreztem a nap melegét a bőrömön és a szelet az arcomon. Itthon egy délutánt töltöttem azzal, hogy a zuhogó esőt bámultam az ablakból. Már elmúltam egy hónapos az új időszámításom szerint. És megint egy idegen vagyok a saját életemben. Mint a 6. napon-ban, amikor Schwarzenegger hazaér a munkából és az ablakon keresztül látja a klónját a családjával; és odabent ajándékokat bontanak meg nevetgélnek, ő meg kővé dermedve áll odakint a hidegben. Megint ketten vagyunk, pedig csak egy van belőlem, de ha tükörbe nézek, kívülállónak érzem magam a saját életemben. Folyton azt várom, mikor mozdul meg magától a tükörképem, annyira nem hasonlítok arra, aki két éve voltam, vagy az első rák után. És megint az idő irányít, arra kell bízni mindent, és várni kell, hogy lassan visszatérjen minden egy ütemes, élhető menetrendbe. Nem a régi kerékvágásba, mert olyan már soha nem lesz, hanem a jó öreg „új normálisba”, megint.

24 éves vagyok egy újszülött immunrendszerével és egy 70 éves öreg hölgy lelkével, és örülök, hogy élek. És örülök, hogy a saját ágyamban ébredek minden nap és kávét főzhetek a konyhában és nevethetek butaságokon és felhívhatom azokat, akiket szeretek és el is mondhatom nekik, hogy szeretem őket. 24 éves vagyok és másodjára kapok második esélyt arra, hogy egyszer talán 74 is lehessek. És a „hálás vagyok” ebben az esetben nem elég kifejező és úgy érzem, soha nem is fogom megtalálni azokat a szavakat, amik megfelelőek lesznek átadni azt az üzenetet a világ felé, amit egy ember ilyenkor érez.