Akinek volt már veszélyben az élete, az tudja, milyen utórengései vannak egy tragédiának. Aki volt már rákos, az tudja, gyógyulás után hogyan változnak meg a színek, az ízek, a dolgok értelme hogyan csavarodik ki, hogyan lesz minden másodperc nehezebb, értékesebb, mint előtte, amikor még naívan mindent természetesnek vettünk. Az látja az árnyékot, a figyelő tekintetet minden lépésnél, mintha valaki követné, játszana az ételével, belekeverne valamit az italába. Valaki mindig figyel. Nem ezzel az érzéssel kelünk minden nap. De ott van minden kézszorításban, ölelésben, minden telefonáláskor, ha elköszönünk, egy átnyújtott, forró csésze reggeli kávéban. Sosem nézünk a vállunk mögé, de figyelünk minden lépésünkre, és azokéra is, akiket szeretünk.
A minap néztem az arcomat a párás tükörben. Egyre ismerősebb. Tíz hónapot éltem bezárva egy testbe, amit ismertem, mégsem éreztem a magaménak. De szerettem. Majdnem egy évig rajzolgattam és radíroztam újra és újra az útvonalakat a kezelések utáni életem útvesztőjében, és most megint zsákutcába értem. Nem satírozok többet. Rájöttem, minden ösvény végén útlezárás vár.
A rák én és újra talákoztunk egy kihalt kereszteződésben. Sehogysem tudom kikerülni. Nekem minden lámpa piros, neki mindegyik zöldre váltott, amikor január végén újra megjelent egy ártatlannak tűnő csomó formájában.
Én azóta állok azon az utcasarkon, és a tavasz első napjai nem csak meleg szelet és hideg esőt hoztak, de behívót is. Újra háborúzni kell.
Mindenkinek lakik legalább egy szörny az ágya alatt, vagy a ruhásszekrénye mélyén. Nekem nagyon sok van, a legijesztőbb mégis a relapszus volt. Az ágyunk alatt kábé fél centis a rés, de ennek a dögnek nem számít, szinte minden éjszaka előjött jóéjt puszit adni, nézni ahogy alszom és arról álmodom, mennyire vékony a jég, amin sétálok. Nehogy beszakadjon. Aztán betörik, én meg hiába dörömbölök a kemény réteg alatt az 1 fokos vízben.
Hirtelen éles hangra ébredek, csörög az óra, dolgozni megyek.
Még mindig víz alatt vagyok.
Látom magam kívülről. Mint a makk, olyan egészségesnek tűnik ez a lány. És hetekig így mozgok a világban, hogy érzem, nemsoká rámomlik az egész.
Utálom a kórházakat, a fertőtlenítő szagot, a kemoterápiát. Ehhez megint nincs útmutató, senki nem ad, nem jár. Hiába az iránytű is, az is megbolondul, mintha mágnesek vennék körül minden irányból. Nem találom az újságosnál egyik életmódos magazinban sem a "hogyan cselekedjünk, ha épp csodás új állásunk van és kiújult a dagantos betegségünk huszonévesen" cikkeket.
Most megint mit rinyálsz? Mondom magamnak a tükör előtt. Az első két év a legrizikósabb. Tankönyvi eset.
Ülök az orvosomnál, nézem az ablakból a márciusi esőt a szürke betonon, szavak repkednek a fejem körül. PET ct, erősebb kemoterápia. Fogorvoshoz is menjen, jó? Jó.
KEMORERÁPIA
K E M O T E R Á P I A
a mumus.
a méreg.
megint.
ió
ció
áció
transzplantáció
Hurrá?! Rezdül egyszerre az összes atom ebben az apró testben, ami épp csak visszanyerte minden erejét, talán az új csatára gyűjtögette mindvégig. Remélem, vannak tartalékai.
Úgysem tudok semmit "félig elvégezni", nem? Ha már lúd, legyen kövér, gondolhatta valami felsőbb erő (aki nekem nem Isten, én őbenne nem hiszek), de valaki megint ügyesen keverte a kártyákat és elégedetten vigyoroghat a sarokban odafent, mint egy gonosz óvodás. Én meg nevetve mesélem a barátaimnak, hogy én hülye, hát minek mentem fodrászhoz két napja, úgyis tudtam, hogy kihullik a hajam.
TÉNYEK:
Január végén találtam egy csomót a hónapjamban, amit pár nap múlva ultrahangos vizsgálattal megnéztek, akkor még nem tűnt gyanúsnak.
Két héttel később újra felkerestem az onkológusomat, mivel az apró bogyó növekedett. Pár nappal a konzultáció után már toltak is a műtőbe, kivették az egészet. A sebész az ébredésem után 20 perccel közölte, biztos, hogy pozitív lesz a szövettan. 10 nap múlva megkaptam az eredményem: Klasszikus Hodgkin. Megint.
TÉNYEK 2.0:
Az ilyen esetekre nem lehet felkészülni, valahol azonban mégis fel kell.
Nincs más választás, hiába dühös az ember az egész világra, vissza kell nyerni a kontrollt a kormány felett, elfogadni, hogy egy út van megint: előre.
Különösen felvillanyoz a 0 immunrendszer+korona kombó és azok az emberek, akik felvásárolták a szájmaszkokat, fertőtlenítőket, így nehézkesen tudtuk csak beszerezni őket.
Ezalkalommal nem ABVD kemoterápiát fogok kapni, hanem egy erősebb, nagyobb koktélt, kétszer négy napon keresztül, három hét szünettel. Ezekről és az azt követő őssejt transzplantáció pontos menetéről, sterilszobáról és egyebekről későbbi bejegyzésekben mesélek majd.
Kezdődjön a móka. Még találkozunk.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése