Szellőre ébredek, surran be a résnyire nyitott ablakon, friss föld szaga jön be. Biztos esett hajnalban, érzem a hűvös májusi levegőt a vállamon. Magamra húzom gyorsan a paplant, fel az államig, hátha múlik a libabőr. Beleszagolok a paplanba és kinyitom a szemem, mert valami nem stimmel.
Ez nem az apró virágos ágynemű, ez nem az otthoni kuckó, ez a 8. nap a kórházban, hajnali fél6-kor. Hirtelen megértem, miért kényelmetlen a fejem, miért olyan kemény az ágy és visszahunyom a szemem, hogy ne lássam a fehér csempét és a fejem alatt a kinyújtott karomon galaxis mintájára szétroncsolódott ereket. Kék, lila, zöld, itt-ott mélyen piros.
Aludtam az éjjel. Egy hete először álmodtam is, megint. Az előző szobában a szemem előtt kezdett el sorvadni egy élet, nagyon lassan, de annál biztosabban. El is mondta a néni egy kora reggelen: ő már feladta. És így éltünk egy szobában egy hetet ketten: félig nyitott szemmel aludtam, vigyáztam rá, mikor másfelé tévedt az elméje. Aztán elköltöztem. Katika néni ugyan nem mesélt virágos ágyneműről, de virágos hálóköntöse az volt neki, küldte neki a húga. – Dunántúl. Ott laknak, onnan van – mondta nekem egy jobb napon, aztán eltették a köntöst a szekrénybe, mert Katika néni már csak kórházi hálóruhát visel. – 60 éves a kislányom, én már 80 leszek, ha megélem – szólt egyszer hirtelen a megpakolt kis éjjeli szekrények túloldaláról egy nyugodt pillanatban, pont anyák napján. Mardosott minket a honvágy és tudtam, ez nem verseny, mégis azon gondolkodtam, melyikünk szíve szakad meg hamarabb a csendben, amíg várjuk, hogy kegyetlen lassúsággal vánszorogjon az a csiga idő az összefolyó napok sokaságán keresztül, aztán lehunytam a szemem. Ha alszok, talán gyorsabban eltelik. Tévedés.
A kórházban töltött időkben nem a fájdalom a legnehezebb. Arról tudjuk, hogy bármilyen rossz is, nem tart örökké, és végtére is, nem nyaralni jöttünk ide. Az ember azt gondolná, a legnagyobb akadály másokkal egy légtérben élni, miközben talán életünk legrosszabb napjait görgetjük magunk előtt keservesen, borzalmasan festünk és örülünk, ha meg tudunk mosdani és nem a nővérek simogatnak a nedves szivaccsal hajnalban. De még ez sem fedi le a legnehezebb részt, mivel bármilyen fura is, itt ez a természetes. Itt senkit nem érdekel, hogy nézünk ki, hány napja mostunk hajat meg hogy a virágos nadrághoz a csíkos pólót vesszük fel, mert csak az volt tiszta.
Nem a másokkal való találkozás a nehéz – magunkkal összefutni. Elkapni egy pillanatra a szétnyúzott, elváltozott, kialvatlan, gyötört arcot a tükörben. Megpróbálni megmosni egy hét után a hajunkat és rájönni, hogy 23 évesen hullik. Megint.
Levetkőztetni és felöltöztetni az erőtlen, gyönge testet és feküdni éjszaka a szobában, elfordulva az éjjeli bagoly fényétől és azon gondolkodni, hogy néznek ki otthon az erkélyen a növények, vagy mikor halljuk újra a konyhában annak a gázrózsának a hangját, ami mindig csak sokadszorra gyullad be, amikor kávét főzünk reggel. Aztán valahogy elsodródni a tudattalanba és arra kelni, hogy 5 után a nővérek a folyosón kacagnak, a fele most jött, a másik pár megy öltözni, végre hazamehetnek, közben arra gondolni, hogy mi mikor mehetünk haza.
A kórház koránt sem olyan, mint a börtön, gyakran viszont mégis sokkal nehezebb elviselni. A cellában legalább tudja az ember, hogy miért került oda, itt ez sokszor a világ legnagyobb kérdőjele, és szinte mindig megválaszolatlan marad, ezért nincs is értelme kutatni a miérteket. Mondjuk, amikor az ember nyaki vénájába egy brutál vastag kanült ültetnek és majdnem elájul a fájdalomtól, akkor minden joga megvan hozzá, hogy sírjon, dühös legyen a világra és kurvára igazságtalannak tartsa, ami vele történik.
De szeretnék egészséges lenni! Felbecsülhetetlen árat fizetnék azért, ha nekem is az lehetne a legnagyobb problémám, és legégetőbb kérdésem, hogy Debrecenben az Ibolya meg a Fácán kinyitottak-e már, vagy hogy másfél kiló feljött a karantén alatt. A kórházi ágyból, nyakon-szúrva ezek elenyésző problémákban tűnnek. Persze, a legjobb, ha innen az ember nem méri össze a saját baját a máséval, és különben is, mire megszületne bennem a mérgelődő gondolat, hogy ez milyen igazságtalan, elfogy az energia, hogy kipuffogjam magam. És elalszok.
A türelem rózsát terem. De ha azt nem is, virágos ágyneműt és saját ágyat egész biztosan, és otthon illatot meg friss kávét a konyhában, csak várni kell – ezt mondja mindenki és hiszem is erősen és várok is készségesen, de ennél nehezebb játék nagyon kevés van. Nézni az apró ablakon, ahogy a Nap sétál szemben a másik épület falain. Mert ezt látom a szobából: falakat, és a falakon borostyánt, hébe-hóba egy-egy galambot. Beengedem a friss májusi levegőt a fertőtlenítő szagú szobába és várok, hogy teljen az idő. Várok, hogy a célzottan szétroncsolt, apró test felerősítse magát és elég őssejtet termeljen ahhoz, hogy később megmenthesse a saját életét, mert ez az egyetlen esélyem.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése