- Várjál, Papa, megigazítom alattad a takarót. Nem tudom, mennyit tudsz meginni ebből a vízből, amit idetettek, olyan nehezen nyelsz. Bocsánat, ezt mind meg kell innia? Nem? Akkor jó - sóhajt a néni és lassúakat pislog, megbeszéli a Papával, hogy mielőtt bemegy a CT-re, megigazítja a pelenkáját is, mert hát, biztos, ami biztos. A Papa hümmög, helyesel.
- Hány éve házasok? - de nem kérdezem meg, nem azért vagyunk összezárva a váróban, hogy megismerjük egymást. Ablakok nincsenek, a fehér falak mind meztelen vásznak, gondolatban húzom rájuk a strigulákat. X perc és Y pohár víz, az pont annyi, mint egy "mindjárt én jövök". - Tehetnének ide valami ablakot. Pánikbeteg vagyok. Maga volt már ilyen vizsgálaton? - faggatja óvatosan az egyik férfi a másikat, aki már egy ideje a mély fotelban csücsül és maga elé bámul. Bólint, és ezzel megszakad a szólánc. Nem is szabad csevegni.
Itt az "aktív váróban" kell a leginaktívabbnak lenni. Ülni. Hallgatni. Nézni. Egy szobanövény nagyobb kalandokat él meg 50 perc alatt, mint amit ilyenkor a "betegnek" szabad. Ilyenkor leredukálódunk. Összezárnak minket egymással, de leginkább mindenkit saját magával. Túlöntözött szukkulensekként próbáljuk a vizet magunkba szívni mind, aztán parancsra pisilünk és bemasírozunk a géphez, amit szinte már mind jól ismerünk és a legtöbben utálunk.
- Csak feküdni kell. A karjait emelje fel a feje fölé. Most már nem mozoghat! - még emlékszem, amikor először hallottam ezeket az információfoszlányokat és helyeseltem. Én mindig csak helyeslek. Meg bízok, mert megbízom mindenkiben, aki egy mozdulattal vagy fejbiccentéssel abba az irányba tol, ahol válaszok lehetnek az útvesztőben, ami a (kór)történetem.
Mióta megújult a váró, meg új gép van, azóta a félhomályban úszó szoba fehér falából rózsaszínt varázsol valami neoncsík és ez az árnyalat koncertekre emlékeztet. Meg áttáncolt éjszakákra, cigifüsttel teli udvarokra, lampionokra, amikből bogarak keresik a kiutat, meg arra, ahogy a hajam a homlokomra tapad az izzadságtól, a felsőm sörrel leöntve, a cipőm megtaposva, az arcomon meg szétterülve ül a letörölhetetlen vigyor. - Taxit?? Biztos nem hívok! - és minden erőmmel fókuszálok, nézem az óramutatót, táncolnak a számok. Mennyi? Fél kettő? Vagy 3.30? - Na, majd indulunk, ha - és nem bírom befejezni a mondatot, mert valaki elrántja a kezem és táncolni visz. Amúgy is, kit érdekel, mikor indulunk haza. Az ágy megvár. És ha hazaesek, majd hanyatt fekszem, felemelt karokkal és hagyom hadd mozduljon meg alattam a Föld, mint most. - Végeztünk. Lehet menni haza! - már kifelé tol magából a gép. Elegünk lett egymásból. Ő elvégezte a dolgát és a mindig éhes gyomrába már mást vár, kiköp engem, mint Jónást a cethal és már ott sem vagyok, becsukom magam mögött az ajtót.
Meghökkenve látom a külső váróban a tömött kanapékat. Évek alatt sem tudtam hozzászokni a látványhoz. Van, amihez nem lehet. Kilépek az utcára és arcon csókol a tavasz, esőillat és félig felszáradt pocsolyák mesélnek a hajnali zivatarról és én már leszoktam az emlékekben merengésről, de most párás levegőt lehelnek rám a frissen zöldült fák és megrohan egyszerre ezer memóriafoszlány. Keserédes ölelések és nehéz parfümök illata tölti meg a fejem és most sem kérdezek. Nem keresek válaszokat, arról is leszoktam régen, mint a rossz gyerek a kácsongásról, bár nem zavar már az sem, ha hátraesek és a merengőbe zuhanok, már tudok élni a múltam darabjaival is, visszaragasztottam őket magamba. Talán nem sikerült mindet jó helyre, a kör alakúba erőszakoltam a négyzet formájút meg az oválisba a háromszöget, de kiesni biztosan nem fognak. Sőt, talán idővel változnak és kitöltik az űrt, amiben megrekedtek.
Egyszerre vagyok 12 és 24 és általában legalább két tucattal többnek érzem magam, most viszont nem húznak a kövek, mint máskor és nem tudok gondolkodni sem. Csak mélyen letüdőzöm az esőillatot és a lehunyt szempilláim mögött tisztán látom, hogy reggel még bíborba mártott ecsettel pingálta az absztrakt, elfolyó horizontot a nap és miközben felfelé kúszott, lassan narancssárgára váltott, és ez mindig a világ legszebb látványa marad, amit elég egyszer látunk és sosem felejtjük. Az egyetlen, ami soha nem okoz csalódást.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése